Midlife krízis expat módra – avagy mit kezdesz a címkéiddel…

expat feleségby MsT

A címben szereplő két “címkének” tökéletesen megfelelek: negyvenöt leszek tavasszal, s lassan öt éve expat feleségként Németországot boldogítom. Jelenleg tehát éppen két krízist illene átélnem, mi több, az egyiket a másikba engedve egy szép metszetet is alakítok, mert nem elég, hogy itt ez a nyavalyás “sötét középkor”, még külföldre is sodort hozzá az élet…

 

 

 

Sokan vagyunk ebben a helyzetben, tudom…Nőként, mégpedig egy bizonyos koron túl, élünk a nagyvilágban valahol és ha nem vigyázunk, ezt a két címkét, mármint az expatot és a midlife krízisben szenvedőt könnyen ránk akasztják. Ezzel nincs is semmi baj, igen, ez a valóság. Mármint ami a kort és a külföldön élést illeti. Amivel nehézség akadhat az az, ha nem találjuk meg/fel magunkat, ha ezzel a címkézéssel nem jó értelemben azonosulunk. Pedig ezt a helyzetet igenis nagyon kreatívan lehet – és szerintem kell is – szemlélni.

amiről nem tudunk, az nem fáj

Akárhogyan is ízlelgetem, nekem egyszerűen nem esnek jól ezek a szavak. Nem arra gondolok, hogy bántanak, hanem arra, hogy olvasva, kimondva, hallva egyszerűen rossz érzésem lesz tőlük. Bennem a “krízis”, a “pánik”, a “meg kell vele mindenkinek birkózni” szavak félelmet keltenek. Kimondom őket és a hideg rohangál a hátamon. Nem tudom kinek tesz jót az, ha amikor elbizonytalanodik – teljesen mindegy melyik életszakaszában – , ahelyett, hogy odafigyelnének rá, ebben a helyzetében csupán legyintenek az első két mondata után, hogy “ááá, már tudom…xy krízis, diszlexia, diszdiszdisz…” Vagyis beletuszkolják egy dobozba, mintegy ráerőszakolva a diagnózist. Ezekkel az ilyenolyan diagnózisokkal a legnagyobb bajom az, hogy a legtöbbször negatívak, legtöbbször azt hangsúlyozzák, hogy valami baj van veled. És meg kell téged javítani. Ahelyett, hogy feléd fordulnának, rád figyelnének, hallgatnának, meghallgatnának odaadóan, csak és csakis rád ráfigyelve, hogy éppen mit érzel, mi bánt,  mivel viaskodsz…vagy éppen mitől vagy olyan kicsattanóan boldog…

Szerintem a legjobb lenne, ha nem is tudnánk ezekről a kategóriákról. Sem előre, sem benne…és utólag sem.

Én például balkezes vagyok és gyerekkoromban ezért nem kezeltek másként. Még csak arra sem ügyelt a tanító néni, hogy ne a jobbkezes barátnőm jobb oldalára ültessen, hogy ne zavarjuk egymást az írásban. Sőt arra sem figyelt, hogy miért írok először jobbról balra. Nagyon szép tükrözött egyeseket írtam. Később gyönyörűen rajzoltam tustintával és redisztollal betűket. Nem kentem el, nem pacáztam. Nem kaptam balkezes ollót, balkezes ceruzát és sorolhatnám. Egyszerűen adódott egy helyzet és megoldottam. Már réges régen túl voltam a tapasztalásból született megoldásaimon, amikor aztán elkezdtem foglalkozni például a jobbagyféltekés rajzolással, az agyféltekékkel, a kreativitással, intuícióval, képzelettel…Nem kerestem tudatosan ezeket az utakat. Kibontakozott szinte magából a történetem…És ugyanilyen módon bomlik, nyílik ki most is a változás.

Ha nem húzom rá, hogy krízis, akkor meleg barátsággal üdvözlöm a történéseket és “festem” tovább az életem festményét.

ami biztos, az a változás…

Ha egy ember életét végigkísérjük, csupán a külsőségekben, mindenki látja, észleli, hogy változik. Látjuk a testi jeleket…Szerintem pontosan ennyire egyértelműnek kellene lennie a belső változásnak is. Hogy a születés és a halál között egy gyönyörű ív rajzolódik ki. Hogy úgy középtájon elérkezik egy csodálatos lelki változás.  És ezt örömmel és boldogsággal volna jó megtölteni, nem félelemmel, hogy jó vagyok-e, elég vagyok-e, jól csinálom-e…A családnak és igen, az iskolának óriási szerepe van ebben a “pont úgy vagy jó, ahogyan vagy” dologban, de ha mégsem lépnek, állnak oda mellénk  – nem fölénk irányítani, s nem alánk, tuszkolni -, valaminek történnie kell, hogy mégis megtaláljuk a mi utunkat. És történik is, bármilyen volt is az a család, vagy kockásító az iskola…

Jönnek emberek, véletlen találkozások, álmok, betegségek, megérzések. Persze attól még, hogy érkeznek az életünkbe, változást generálnak, az, hogy mit kezdünk velük, rajtunk múlik…És igen, változunk. Ha akarjuk, ha nem, ez az élet velejárója. Ezt az “életközép gyakorlatot” sem lehet elkerülni, megúszni, kikerülni. Nem kell hozzá semmilyen pszichológiai képzettség, elég pár idős emberrel beszélgetni…Nagyobb haszna van az élettapasztalatnak, még ha nem is a miénk, mint ha elrohanunk szakemberhez, aki jó esetben jól segít, de mi van, ha nem? Lehet, hogy ez is a titok egy kicsit: hogy nem élnek együtt generációk, s ebből kifolyólag talán sokan nem tanuljuk meg az idősebb emberek tiszteletét annyira, hogy hallgassuk a megszerzett bölcsességüket. Mert akkor nem kellene úgymond szakember a kezelésünkhöz, amikor életünk egy-egy mérföldkövéhez érkezünk. Látnánk, hallanánk, élnénk, éreznénk az előttünk járókat és észrevennénk a saját életünkben is a párhuzamokat. A fiam éppen most egy idősek otthonában végez szociális gyakorlatot . Érdekes dolgokról mesél, rengeteg élet történetét hallja naponta. Egy 92 éves bácsi a kedvence. A bácsi vak, a fia New York-ban él. Egy iskolai tanóra sem adott volna egy tizenhat évesnek annyi tapasztalatot, mint ez a két hetes gyakorlat. Félreértés ne essék, semmi bajom a szakemberekkel, bizonyos értelemben én is az vagyok, magamat is bántanám, ha ez így kúszna át ebből a történetből. Én csupán azokról beszéltem, akik nem “mellé ülve” hallgatnak és segítenek, hanem azonnal címkéznek és “gyógyszert írnak”, mert beteg vagy…

természeti törvényekkel összhangban

560313_471260159571175_320014119_nSzerintem az egyik legnagyobb akadályozó dolog lehet az életben, ha elfelejtjük a természet törvényeit. Amikor emberi törvényekkel ütközünk, megijedünk, félünk. Még több zavart képesek kelteni azok a törvények, amiket a természeti törvényekkel szemben alkotunk. Az, hogy életünk nagy közepén elérkezik egy mélyebb lelki fejlődés, teljesen normális, természetes folyamat. Mindenkinél eljön. Így lettünk megalkotva. Olyan érzés, mintha valaki azt mondaná, súgná, hogy “hé, állj meg, szusszanj…nyíljon ki a szemed, nézz körül, nézz magadba…” Persze, ha az ilyen-olyan csatornák – melyek nem az égiek – azt sugallják, hogy félj, megijedj, nos igen, akkor jöhet egy pánik. Meggondolatlan cselekedetek sora. Ennek e belső munkának ezerféle vége lehet és senkinek sem lehet kívülről megjósolni, hogy mi lesz az. Van, akinek a válás lesz a legjobb lépés, de van, akinek a maradás. Lesz aki teljesen irányt vált, lesz, aki elmélyül abban, amiben éppen benne van. Egy biztos, egy időre kapunk egy jól-látó szemet, de még inkább érzéseket, intuíciót, amivel megtanulhatunk együttműködni. Tanulhatunk. Nem kötelező.

“Tessék itt az életközép ajándék szemüveg, nézz most rajta keresztül. Ne lepődj meg, belülre fog vinni… önnön magadba.”

és a külföld?

Bali, El Camino…sokan indulnak vándorútra ebben az életkorban. Igen, el kell távolodni a helyzettől, fel kell mászni a hegyre, hogy onnan rápillantva jobban meglássuk a megoldásokat, összefüggéseket. A problémákat nem lehet megoldani ugyanazzal a gondolkodásmóddal, mint amivel létrehoztuk – mondja Einstein – , és milyen igaza van. Sok betegségre megoldás a levegőváltozás, ez közhely, mi is meséltünk már itt a blogon is többször, hogy jó kis önismereti játék ez a külföldön élek társas. Azt azért mindjárt hozzá is teszem, hogy nem kell külföldre menni ezért. Elvonulni másképpen is lehet. De ez majd megér még egy másik misét, tehát nem most szövöm ezt a szálat tovább.

DSCF2353És azt sem mondom, hogy el kell vonulni. Egyszerűen arról van szó. hogy távolabbról érdemes nézni a helyzetünket egy kicsit, ez ad egy másik nézőpontot. Mivel pedig ez a bizonyos változás, nézőpont változás, belső érés magától is bekövetkezik – ezt írtam fentebb: eljön mindenkinél,nincs mese, korral jár – maga az a tény, hogy külföldön élem meg, nekem például rásegített a szemlélet váltásra. Persze nem tudhatom, hogy otthon maradva mit is éltem volna át, és igen, a Magyarországon élő hasonló korú barátok, volt iskolatársak igencsak hasonló meglátásokról számolnak be…Mondok egy példát és csak az öt évvel ezelőtti állapothoz hasonlítom, hogy magam is érzékeljem a külföldi lét befolyását. Persze, nyilván van egy életút, egy ív, amit bejárok és ez is vezet ahhoz, hogy “ide jutottam”, mind fizikailag, mind lelkileg, de most kifejezetten az elmúlt öt, már külföldön megélt évemet nézem. Homlokegyenest mást gondolok például most a női minőségről, mint öt éve. Korral jár? Nem tudom. Mindenesetre öt éve még közelebb voltam a karrier témához, most odaadással segítem a férfit. Hogy miként befolyásolta ezt a külföld? Úgy, hogy megteremtette hozzá a megfelelő körülményeket: otthon dolgozó nő voltam, amikor kijöttem otthagytam ezt az “állapotot”, felmondtam. Itt már kreativitás szükséges, ha a diplomámmal mondjuk a közoktatásba szeretnék kerülni. De nem erről szeretnék most beszámolni, a lényeg a tapasztaláshoz éppen megfelelő, felgyorsított körülmény. Erről beszélek, amikor a külföld befolyásáról mesélek.

összegzés

DSCF2212Leginkább magamnak: Egy változást érzékelek, ami teljesen természetesen érkezett az életembe. A külföld felgyorsította a tapasztalást hozzá. Sokkal többet cselekszem érzés és intuíció alapján, mint azelőtt. Mintha felülnék végre a hajóra, de az iránytű nem a kezemben, hanem bennem van…

 

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s