Lezárás, elengedés, újrakezdés – Na de hogyan?

by MsT

„Hogyan kell felvenni a régi élet fonalát? Hogyan folytatod tovább, ha a szíved mélyén kezded megérteni, hogy nincs már visszaút? Vannak dolgok, melyeket az idő sem képes meggyógyítani soha, olyan, túlságosan mély sebeket ütnek…”

                                                                                                                                                              J.R.R. Tolkien

elengedés, gyász, újrakezdés

Elveszítünk valakit, akit nagyon szerettünk, külföldre költözünk, szakít velünk a párunk, kirúgnak az állásunkból, vagy nekünk magunknak kell felmondani…Lezárul egy életszakasz: vége a szinglilétnek, kamaszkornak, a gyerekek felnőnek és kirepülnek, elérkezik az életközép válság…Megannyi élethelyzet, amikor lezárnunk, elengednünk kellene valakit, vagy valamit és szépen elgyászolnunk, hogy aztán újra “élhessünk”. Sokunknak mégsem sikerül ez annyira könnyen. Vannak, akik az évek múlásával sem heverik ki a rég elmúlt szerelmeket, nem mernek kimenni egy sírhoz, mert bűntudat gyötri őket, nem találják a helyüket külföldön, és csak vágyakoznak haza…Vajon mi az oka annak, hogy ez ennyire nehezen megy mostanság nekünk? Miért vannak ilyen sokan azok, akik nem tudják felvenni újra az életük fonalát? És mit lehet tenni egy ilyen elakadt helyzetben?

elvesztett gyökerek, elvesztett rítusok

Édesapám ezerszer elmesélte, hogy amikor szeretett nagyapja meghalt, egyszerűen melléfeküdt, odabújt hozzá. Ettől egyáltalán nem félt, vagy szorongott. Ahányszor hallgattam ezt a történetet, mindig valamiféle melegség, puhaság jött át felém…A napokban több olyan kérdést is kaptam, ami valamilyen formában a gyásszal, az elengedéssel függ össze. Egy kicsit belenéztem a saját emlékeimbe: tulajdonképpen rengeteg elengedést éltem már meg…Volt benne haláleset, amikor én voltam a “hírvívő” kisgyerekként: anyai nagymamámat otthon ápolta édesanyám az utolsó heteiben és amikor meghalt, engem szalajtott a nagybácsihoz. Voltam “intézkedő” amikor szeretett apósom ment el, akkor szembesültem azzal, hogy mennyire embertelen, gépies és rideg tud lenni ez a világ…Aztán ott van rengeteg élethelyzet: válások, ahol én vagyok a gyerek, aztán ahol én hagyok ott, majd később én vagyok az otthagyott feleség…Munkahelyek: háromszor váltam meg a nagyon szeretett munkától, önként…Azt is mondhatom, hogy egészen komoly tapasztalatom van az elengedés – újrakezdés ritmusában.

Tehát biztosan sokat tud segíteni itt is – mint mindenhol – , a mennyiség. Ha valamiben sokszor van részünk, egészen jól hozzászokunk. Úgy is mondhatnám, hogy belejövünk. Mármint a mikéntjébe. Hogy jól csináljuk-e, nos igen, az már más kérdés…

És ennél a “Vajon, így kell-e?” kérdésnél mindjárt adja magát a következő gondolat: valahonnan csak érdemes ezt is meglesni, mármint a mikéntjét. Édesapám még a világ legtermészetesebb módján tanulta meg a falu közösségében, hogy hogyan is kell ezt csinálni. Hogyan búcsúzunk, engedünk el, s folytatunk egy életet, immáron egy szeretett ember nélkül.

Az elmúlás éppoly természetes volt egy falu közösségének, mint a születés, mindenki tudta pontosan, hogy mi a feladata. Gyönyörű rítusok kísérték és segítették a “megszomorodottakat”. Mi valahogyan elveszítettük ezt a “mankót”, pedig annyi mindent lehetne belőle tanulni…

Egy példa: manapság megkérdezzük a szakembert, hogy mennyi ideig számít normálisnak maga a gyászolás. Erre a kérdésre van, aki azt válaszolja, hogy egyén függő, de azért úgy nagy általánosságban az egy évben egyet szoktak érteni. Nézzünk bele, mit mesélnek erről a gyökereink: “A gyász ideje általában hat héttől egy évig terjed, attól függően, hogy milyen életkorú hozzátartozóját veszítette el valaki. Csecsemőt, kisgyermeket hat hétig, fiút, lányt hat hónapig, felnőttet egy évig gyászolnak. A hozzátartozók számára a gyász tulajdonképpen a halál pillanatában lép életbe, s a szűk rokoni körre legalább egy évig érvényes, bár az időtartam messzemenően függ a gyászoló életkorától. Az idősebb generációk tagjai életük végéig gyászolnak, a középső generációhoz tartozók megtartják az egy évet, míg a fiatalok sokszor elhagyják, megtörik a szokásos idő előtt a gyászt…” Hát nem tökéletes válasz? És a gyászévnek is nagyon komoly feladata van: egy év alatt ugyanis lezajlik minden  esemény a szeretett ember, vagy a megszokott helyzet nélkül. És eszükbe nem jutott nem gyászolni.  Volt egy kollégám, aki dacolva ezekkel a gyökerekkel, nem vette fel a “jelzést” – értsd ezalatt: fekete ruha, szalag – s bár mindenki tudta, hogy mi történt, nem engedte meg, hogy mások figyelembe vegyék ezt az állapotát. Ezt sokan teszik manapság, tudom. Vagy nem engedik meg másoknak, vagy akár maguknak ezt a teljesen természetes folyamatot. Így, vagy úgy, de magukba fojtják az érzelmeiket…

Vagy még egy érdekes dolog, ami számomra az eltérő női és férfi érzelemfeldolgozási módra mutat rá, és megint csak gyönyörűen kibontva a gyász rítusában.  Kik is siratnak? Az asszonyok. És nem akárhogyan ám! Nappal siratnak, éjjel virrasztanak. És közben mit csinálnak a férfiak? Igen, ők is ott vannak a virrasztásnál, egy másik helyiségben: imádkoznak, ők is énekelnek. Viszont nagyobb szüneteket tartanak és beszélgetnek: Ők ugyancsak megemlékeznek az elhunytról, s latolgatják, hogyan lenne a legjobb a hátramaradottak élete, tanácsokat adnak, segítséget ajánlanak fel a jelenlévő férfi gyászolóknak. Hát nem ez a férfi dolga? És nem ilyen módon? S közben sem nőben, sem férfiban nem ragad bele az érzelem, kifelé jön, nincsen elfojtva!

Igen, lehet, hogy nem kell a “fekete ruha”. De ez a rítus is segít a természetes lefolyásban. Ami pedig természetes, emberi, az jön. Akkor is jön, ha nem akarjuk és akkor is ott van, ha elfojtjuk, ha úgy teszünk, hogy nincs ott. Ez olyan, mintha megkérdőjeleznénk a gravitációt.

Az aki most azt gondolja, hogy “de hát nekünk vannak rítusaink, tesszük is őket…”, mondanám, hogy egy kicsit bátrabban nézzen bele ezekbe, és tegye a szívére a kezét: mennyire igazi, átélt, megélt az a rítus? És mennyire felszínes, csak legyünk túl rajta…

érzed-e, amit érzel?

Az egyik legnagyobb problémánk ugyanis hogy nem merünk érezni. A változás sokszor félelmet ébreszt, veszteséggel és fájdalommal jár. Nem merjük megélni, ezért jó mélyre süllyesztjük, a tudat legmélyebb bugyraiba. Valójában ezzel nem oldjuk meg a helyzetet, mert a nem megélt érzések ott vannak és a mélyből bizony dolgoznak. A fent említett kollégánál érdekes érzelmi kitörések jöttek elő később, sajnos az osztályteremben…

No de kapcsoljuk csak össze, amiről eddig meséltem: elvesztettük a rítusainkat, gyökereinket, amelyeken keresztül gyönyörűen megélhetnénk, megéreznénk a gyász – nem csak egy szerettünk elvesztése miatt érzett gyászról beszélek- folyamatát…És ha végig éltük, éreztük, utána újra tudunk élni, építkezni, örülni a napfénynek, esőnek,szélnek. Nincsenek megrekedt érzelmek, amik ostoba módon korlátoznak bennünket. Ne felejtsük el, hogy csak az öregek, vagyis azok, akik maguk is az elmúlás állapotában vannak már, gyászolnak életük végéig. A fiatalok még az egy évet sem tartják, hiszen az élet él és élni akar!

Akkor megvan a megoldás is: merítsünk hát ezekből a rítusokból, emeljük be őket a feldolgozás folyamatába. Ezt teszik az ún. szakemberek is, akikre nem is volna szükség, ha a gyökereink és a rítusaink még élnének…szerintem.

segíts rítus!

Ha valaki nagyon úgy érzi, hogy egyedül nem tudja feldolgozni a helyzetét – előfordul, teljesen normális dolog, hogy nem megy egyedül -, tessék konkrétan ezzel foglalkozó szakembert felkeresni, nem harapnak. Én magam is jártam pszichiáterhez életem egy nagyon nehéz szakaszában. Igaz, ott is hagytam, mert az ember úgyis megérzi, hogy jó kezekben van-e. Sokat segítenek a barátok is, ha jól tudnak hallgatni.

De rengeteg alkalmazható rítus van, amit akár a mindennapi életbe lehet építeni és használni, saját magunk megsegítésére, én tulajdonképpen csupa ilyen megoldással “dolgozom”.

Azt mondom,hogy nem kell félni ezektől a szertartásoktól, sőt, tessék tudatosan belemenni, mert ezzel a tudatossággal lehet azt az erőt használni, ha úgy tetszik felszabadítani, ami a ragaszkodásban, el nem engedésben van és fogva tart. Ha a markunk tele van, nem fér bele semmi…ki kell nyitni a kezünket és elengedni, ami benne van…

a levél

Tehát sokféle rítussal lehet segíteni ezt a feldolgozás – elengedés folyamatot. Akik szerencsések és még a gyökereinkből táplálkoznak, amúgy is sok szokást élnek meg a néphagyományainkon keresztül. Én magam azt tapasztalom, ahol még él és működik a falu közössége, nincsen olyan nagy baj.  Akik messze kerültek, vagy elszakadtak a gyökerektől és nem hisznek benne, hogy az efféle “mágia” segít, azt szoktam tanácsolni nekik, hogy nem baj, ez teljesen rendben van, egy kicsi időre kölcsönözzük mégis ezt a gondolatot, tételezzük fel, hogy segíthet és csináljuk végig. Még abban a szerencsében is van részem, hogy egy multikulturális környezetbe kerültem, ahol megtapasztaltam, hogy távoli kultúrákban is hasonló a “megküzdési mód”. / Köszi, Bréma!/ Egyetlenegy döntésre viszont szükség van hozzá, hogy sikerüljön. Pontosabban egy összetett döntésre:

  • Felismerés: elakadtam, nem tudok továbblépni, nem tudom feldolgozni. Nem tudok kimenni a sírjához, nem tudok új párkapcsolatot kialakítani, stb…/nagyjából egy év után/ Nem érzem jól magam…
  • Elismerem, hogy itt nálam a felelősség: ő elment, a helyzet elmúlt, a gyerek felnőtt, a munkahelynek lőttek, az országot elhagytam, az életkorom annyi, amennyi, stb.  Én nem tudom elengedni, lezárni…
  • Változtatni akarok ezen és hajlandó vagyok ezért TENNI.

Most pedig mutatok egy olyan gyakorlatot – nyilván kismillió van és az sem mindegy, hogy hol akadtál el, de… -, ami segíteni fog, ha te is ilyen elakadt helyzetben vagy. Sokan tanítják, én John Gray PhD módszerével használom. Ha újdonság neked, próbáld ki, ha ismered, itt az ideje használni! 

A gyakorlat a következő írásban jön, tessék felkészülni…

A tett halála az okoskodás, tehát ha valóban megoldani szeretnél helyzeteket, hívlak, gyere végezd el!

ír

 

 

 

Advertisements

Lezárás, elengedés, újrakezdés – Na de hogyan?” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s